Irodalmakban használt nyelvezet

Egyes irodalmakban (különösen a klasszikus kínai, óskandináv és óír) nyelvezetben merőben eltér a beszélt vagy a közönséges írásban használt nyelv. Ez különleges élményként jelzi az irodalomolvasást. A nyugati hagyományban csak a viszonylag modern időkben íródott az irodalom a művelt emberek közös beszédében. Az Erzsébet-háziak nem úgy beszéltek, mint Shakespeare, sem a 18. századi emberek Samuel Johnson vagy Edward Gibbon impozáns prózájában (az ún.Az ágostai sima stílus az irodalomban a 17. század végén vált népszerűvé, és a 18. században virágzott, de valójában a retorika sajátos formája volt, görög és latin előzménymintákkal). Az első ember, aki jelentősebb irodalmi műveket írt a a művelt ember hétköznapi angol nyelve voltDaniel Defoe (1660–1731), és figyelemre méltó, milyen keveset változott azóta a nyelv. A Robinson Crusoe (1719) hangvételében sokkal kortársabb, mint a 19. századi írók, például Thomas De Quincey vagy Walter Pater kidolgozott prózája. (Defoe nyelve valójában nem olyan egyszerű: az egyszerűség maga a mesterkéltség egyik formája.)

Kétértelműség

Más írók, mint Vörösmarty Mihály is arra törekedtek, hogy a nyelvet annak legfinomabb és legösszetettebb hatásaira használják, és szándékosan ápolják a szavak többszörös vagy árnyékolt jelentésében rejlő kétértelműséget. A két világháború között a „kétértelműség” nagyon divatos lett benangol. A magyar költészet és a kétértelműségből való görény – a legegyszerűbb verstől is – kedvenc kritikai sport volt.Kölcsey Ferenc irodalmi esszéiben általában e mozgalom alapítójának tartják. Valójában kritikai attitűdjének platformja nagyrészt morális, de két tanítványa, Petőfi Sándor Szeptember végén című művében végletekig vitte módszerét. A mozgalom alapdokumentuma az a maga idejében óriási jelentőségű mű. Csak egy generációval később azonban ötleteiket némileg leértékelték. A kétértelműség azonban továbbra is az író fő formáló eszköze és az irodalomkritika elsődleges fókusza maradt.

Fordítás

Természetesen William Blake vagy Thomas Campion, amikor az egyszerű dalszövegeiket írták, nem voltak tisztában azzal, hogy a jövő kritikusai milyen kétértelműségeket és sokféle jelentést fognak találni bennük. Ennek ellenére a nyelv összetett. A szavaknak igenis van felhangja; bonyolult visszhangokat keltenek az elmében, amelyeket szótári definícióikban figyelmen kívül hagynak. A nagy stylistok és főleg a nagy költők a végtelen legalább féltudatos vagy tudatalatti tudatában dolgoznaka nyelv lehetőségeit. Ez az egyik oka annak, hogy a legtöbb költészet és nagy próza esszenciája ennyire ellenálló a fordítással szemben (eltekintve a más nyelvű változatokban keletkező gyökeresen eltérő hangmintázatoktól). A fordítónak bele kell vetítenie magát az eredeti szerző elméjébe; a hangok és jelentések közötti összefüggések egészen más világába kell eljutnia, ugyanakkor egyenértékűséget kell teremtenie egyik végtelenül összetett rendszer és a másik között. Mivel a legegyszerűbb kifejezéseken kívül nincs két nyelv igazán egyenértékű, ez a legnehezebb teljesítmény. Egyes írókat rendkívül nehéz lefordítani. Nincsenek kielégítő angol változatok, például Catullus latinjának, Baudelaire franciájának, Puskin orosz, vagy a perzsa és arab költészet többsége. Szophoklész görög nyelvének pompáját, Platónét a javából, még a legfinomabb angol változatok is alig sugallják. Másrészt a németek ragaszkodnak ahhoz, hogy Shakespeare jobb németül, mint angolul, ami talán humoros túlzás. De Shakespeare ismét ellenáll a francia fordításnak. Úgy tűnik, hogy angol nyelvéből hiányoznak megfelelők ezen a nyelven.

A legnagyobb fordítások önmagukban is klasszikusokká válhatnak, a tartós irodalmi kiválóságnak (a Biblia King James Versionja, amely 1611-ben jelent meg, kiváló példa), de összességében úgy tűnik, hogy a legtöbb fordítás hozzávetőleges egyenértékűsége az eredetivel. nagyon rövid az életük. Az eredeti mű ugyanaz marad, maradandó értéket képvisel saját népe számára, de a fordítás minden következő generációval elavulttá válik, ahogy az irodalmi ízlés nyelve és kritériumai megváltoznak. Az irodalmi nyelv komplexitását mi sem mutatja élénkebben. Egy analógfolyamat játszódik le, amikor az olvasó saját nyelvén megtapasztal egy irodalmi művet; minden generáció kap egy „új verziót” a saját klasszikusaiból.

A nagy irodalom értékei mégis alapvetőbbek, mint a nyelvből fakadó összetettség és jelentésfinomság. A kortárs embertől időben és kulturális hátterében távol álló, sokféle nyelven készült, egymástól teljesen eltérő szerkezetű műveket ennek ellenére elég sikeresen fordítottak le ahhoz, hogy mélyen meghatóak legyenek. A 20. század tanúja volt az írástudatlan népek szóbeli irodalmának és a nagy civilizációk modern nyelvekre fordított írásainak hatalmas tömegének. Ezeknek az irodalmaknak a fordításai gyakran eltorzították az eredeti történeteket, és legjobb esetben is csak a lényegüket ragadták meg. E fordítások nélkül azonban az ilyen történetek nagy valószínűséggel örökre elvesztek.